A kedvesség olyan nyelv, amelyet a süketek hallanak, a vakok látnak és a némák is beszélnek.



Mindig mindannyian várunk valamire - hogy hétvége legyen, hogy végre kijárjuk az iskolát, hogy nyár legyen újra vagy hogy betöltsük a 18-at. Mindig csak várunk, s ebben az a szomorú, hogy közben elfelejtjük, mekkora ajándék is a perc, a pillanat.. Le lehet élni úgy egy életet, hogy mindig csak várunk valamire, azonban egyszer csak lesz egy utolsó napunk - s akkor mit fogunk csinálni? Várunk majd egy olyan holnapra, ami sosem jön el?



..ez a baj ma a világgal: senki sem mondja ki, hogy valójában mit érez, inkább magunkban tartjuk. Szomorúak vagyunk, de nem sírunk; vidámak vagyunk, de nem táncolunk és nevetünk, sőt sokszor még csak el sem mosolyodunk. Mérgesek vagyunk, de nem üvöltünk; szeretünk valakit, de nem ölelünk. Miért? Mert valójában mind szégyenkezünk az érzéseink miatt és ez a baj ma a világgal!



Amíg egymásnak tökéletesek vagyunk nem érdekel ki, mit mond!



Érdekes, hogy amikor segíteni kéne, akkor senkinek nincs köze hozzám. Amikor bele kell szólni valamibe, olyankor mindenkinek van..



Elegem van abból, hogy én mindig mindenkivel kedves vagyok, és egy csepp viszonzást sem kapok. S akárhányszor elhatározom, hogy megváltozok, nem megy.. Én valahogy nem tudok úgy viselkedni másokkal, mint ahogy velem viselkednek.. Egyszerűen nem tudok fájdalmat okozni az embereknek, de tűröm, hogy nekem fájdalmat okoznak..




Nem azok a legfontosabb emberek, kiknek jelenlétét mindig észre vesszük, hanem kiknek hiányát , nagyon is érezzük!




Nem szabad kimondatlan szavakat hagynunk magunk után..



Mert ő akkor is megtalált, amikor senki más nem keresett!



Tudod mi a szívás? Nézni, ahogy a kedves, törődő embereket átvágják, és nézni, ahogy a seggfejek pedig mindent megkapnak, amit csak akarnak.