Hidd el, maradnék, ha nem fájna minden lélegzet, én maradnék még önmagam, de nem látok benne értelmet. Mert ugyanabban a világban élünk, egymás mellett, mégis egy világ taszít el tőled egyre messzebb.


Holnaptól nem érdekel már a folytatás, hogy mi az ábra, s miért hazudsz, mint a vízfolyás. Holnap már nem érdekel, mit mondasz nekem, s nem akarlak látni már többet, azt hiszem.


Minden olyan, mint rég azon a képen, csak már nem beszélünk annyit, csak már nem neked mondom: nem rólad szól és nem ér annyit az egész. De azért minden olyan, mint rég, csak már nem beszélünk róla. Tudod, elmúlt az az óra, de a válasz ott van rá.


Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel, értsd meg, amit mondok, kérlek, fogadj el. Ha nálad lesz egy kérdés, nálam biztos lesz egy válasz, ha választanod kell, kérlek, engem válassz.


Mellkasom mélyében vasmarok szorítgatta csupasz szívemet. A féltékenység. Rühelltem ezt az érzést.


Vége van, nem bírom, elég volt, ennyi. Nem engedek a búnak, hagyom továbbmenni. Ha a káosz beszippant, ne vedd fel, ahogy jött, úgy majd megy, gyerünk lazán, engedd el.